A kérdés, ami elindított mindent
Egy baráti telefonhívás indította el a gondolatmenetet. „Ki a faszom az a Bayer Zsolt?” – hangzott a kérdés a vonal túlsó végéről. A kérdező nem hülye, csak eddig önvédelemből nem olvasott híreket. Most viszont, a Tisza-kormány alatt, túl sokat fogyaszt a médiából. A kérdés mögött egy generációs szakadék húzódik meg: aki az elmúlt években tudatosan kerülte a politikai híreket, annak Bayer Zsolt (publicista, a Mandiner Reakció rendszeres szerzője) neve legfeljebb a közmédiás botrányok kapcsán csenghet ismerősen. De ki is ő valójában?
A válasz nem egy politikai pamflet, hanem egy emlékezés a kilencvenes évek Népszabadság-szerkesztőségére, ahol Bayer Zsolt és Bächer Iván (az eltűnt tárcarovat-vezető) egy szobában dolgozott. A történetet a Népszava és a Mandiner is feldolgozta, és bár a két lap politikai irányultsága eltérő, a lényeg ugyanaz: egy letűnt korszak, ahol a sajtó még más volt.
A szerkesztőség, ahol hatan osztoztak négy asztalon
A szerkesztőség egy „félig elfekvő szoba” volt a Bécsi úton. Hat újságíró osztozott négy íróasztalon és két gépen. A „szorgalmas görények” – ahogy a fiatal napilaposokat nevezték – három saját asztalt birtokoltak, míg a főmunkatársak, köztük Bayer és Bächer, egyetlen asztalon osztoztak. Bayer akkoriban tárcákat írt, kissé Mándy-utánérzéssel, de szórakoztató stílusban. A budai proli Táltos utca maga volt a fény és az úri csillogás számára, aki vidékről került fel.
Hétről hétre a Hétvégében Bächer tárcája alatt jött a Bayeré – volt versengés, meg sértődés, amikor egyszer valamelyik szerkesztő felcserélte őket. Ezek többnyire a nőkről szóltak. A legemlékezetesebbnek a címe „Hogyan nyertem meg az osztályharcot?” volt. Egy tizenöt éves kori szerelmének állított emléket, benne újra és újra: „Ezek kefélnek!”
A sötét téli este, amikor elfogytak a történetek
A történet középpontjában egy sötét téli este áll. Bayer a szomszéd szobában írta a következő heti penzumát, amikor a szobatársa bekopogott: lépünk? Bayer ült a gép előtt, ablak kitárva, hideg volt, a füstöt vágni lehetett. Nulla karakternél villogott a kurzor. Egy spirálfüzetet lapozgatott, majd félredobta.
„Nem megy! Ennyi volt. Vége. Elfogytak.” – mondta. Aztán legyintett: „Azóta is voltam nővel. De már nem ugyanaz. Mindenki valakinek a valakije lett. Ezeket már nem írhatom meg.”
Akkor ott elhitték neki, hogy nagy a baj. A kiürült spirálfüzet a vég kezdete volt.
Bächer Iván eltűnése és az otthagyott táska
Bächer Iván négy évvel később, 1997-ben lelépett. „Habár tavasszal még azt írta a Lendvay utcáról, hogy »mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón«” – idézi fel a cikk. De valóban eltűnt. A soha viszont nem látásra. Még a szerkesztőségben felvett kölcsönöket sem fizette vissza. Soha többé nem tette be a lábát a Bécsi útra. Olyan sebesen távozott, hogy a bőr diplomatatáskáját is otthagyta.
A táskát évekig őrizték egy szekrényben. Egyszer Veszprémbe vitték irodaszerekkel, majd visszahozták, mert Bächer írt róla, fotó kellett hozzá. Az Intercity mozdonyvezetője vitte Budapestre, szerkesztőségi sofőr repesztett érte a Délibe.
Legközelebb 2012 nyarán került elő, amikor megkezdődött a Népszabadság elköltözése. Kiállítás nyílt a szerkesztőségben kallódó tárgyakból, köztük díszhelyen Bayer Zsolt táskája. Ki is sorsolták, de a nyertes végül nem vitte el. Azt mondta, rontást hozna a falujára. Ottmaradt. Vajon mit csináltak vele, amikor a Mediaworks foglalta el a régi Népszabadság-székházat a lap kivégzése után?
Bayer Zsolt útja a Népszabadságtól a Mandiner Reakcióig
Bayer Zsolt egyszer azt mondta: húszévesen szép, harmincévesen okos, negyvenre gazdag lesz. Akkor persze már ötven felé járt. A Mandiner Reakció szegedi rendezvényén kiderült, hogy Bayer stílusváltást ígér: mostantól szép hosszú cikkeket ír, durvaság nélkül. A választási vereség után a közéleti szereplők új hangot keresnek, és Bayer sem kivétel.
A történet nem politikai állásfoglalás, hanem egy generációs emlékezés arról, hogyan változott meg a magyar közélet és sajtó az elmúlt harminc évben. A Népszabadság szerkesztősége, ahol egykor hatan osztoztak négy asztalon, mára a múlté. A tárcák, a versengés, a sértődések – mind eltűntek. Csak a táska maradt, amelyet senki sem mert hazavinni, mert attól tartott, rontást hozna a falujára.
A tét: emlékezés és identitás
A cikk arra is rávilágít, hogy a közéleti szereplők mögött emberi sorsok, barátságok és veszteségek állnak – olyan történetek, amelyeket a mai politikai diskurzus gyakran elfed. Bayer Zsolt ma már a konzervatív média egyik hangja, de a múltja a Népszabadságnál kezdődött, ahol tárcákat írt és egy szobában dolgozott Bächer Ivánnal. A kiürült spirálfüzet és az otthagyott táska egy letűnt korszak szimbólumai – egy olyan korszaké, ahol a sajtó még más volt, és ahol az emberi kapcsolatok erősebbek voltak a politikai törésvonalaknál.
A Mandiner Reakció rendezvényén Bayer Zsolt is szóba került, ahol a stílusváltásáról beszélt. Vajon sikerül-e új hangot találnia? Vagy a kiürült spirálfüzet története ismétlődik meg? A választ a jövő hozza meg – de addig is érdemes emlékezni arra, hogy a közéleti szereplők mögött emberi sorsok állnak.