A Moszkva tér szelleme
Tizenöt éve, 2011-ben a Fidesz-kormány nagy átnevezési mániájában a Moszkva térből Széll Kálmán tér, a Roosevelt térből Széchenyi István tér lett. A Köztársaság térből II. János Pál pápa tér – bár a józsefvárosiak ma is inkább Belmondónak hívják, Jean-Paul Belmont után. Most, a Tisza-kormány hivatalba lépésével újra felmerült a kérdés: vajon mely utcanevek esnek áldozatul a következő ideológiai tisztogatásnak?
A Széll Kálmán tér története jól példázza, milyen gyorsan változnak a nevek. 1929-ig nem is hívták sehogy – téglavető volt itt, a népnyelv csak Gödörként emlegette. A gazdasági világválság évében kapta az egykori pénzügyminiszter és miniszterelnök nevét, hogy aztán 1951-ben Moszkvára kereszteljék át. A szocializmusban már csak az idősebbek és a híres „kalefesek” emlegették a régi becenevén. 2011-ben pedig visszakapta a Széll Kálmán nevet – de a népnyelv azóta is nehezen engedi el a Moszkva teret.
A névtáblák, mint a hatalom legolcsóbb eszközei
Ráday Mihály, a neves városvédő Budapest teljes utcanévlexikonában így fogalmazott: „Magyarországon nincs hagyománya annak, hogy évszázadokig fennmaradjanak az utcanevek, az átnevezések követnek minden politikai változást.” Ez a mondat ma is érvényes.
Az utcaátnevezés a legolcsóbb megoldás, ha a saját ideológiáját a város szövetében megjeleníteni akaró politikus kerül hatalomra: a szobornak már az anyagköltsége is nagyobb, az utcanévtáblákkal pedig idővel természetessé lehet tenni a városlakók szemében a szimbolikus politika lépten-nyomon visszaköszönő jeleit. Magyarországon az utcaátnevezés valóságos nemzeti sport – Budapest közel kilencezer közterületének mintegy harmada cserélt már nevet a történelem során. Sok nem is egyszer.
A Lánchíd pesti hídfőjénél lévő tér például a 19. század elején még Saltz (Sóhivatal) Platz volt, majd Zimmerer Platz (Ács tér) és Auslace Platz (Kirakodó tér). Miután megépült a híd, Lánchíd tér lett belőle, de ez az elnevezés is csak egy évtizedig húzta, 1858-ban ugyanis az uralkodó látogatásának emlékére Ferenc József tér lett. A Monarchia végével aztán megint cserélni kellett a táblákat – kétszer is, az őszirózsás forradalom tiszteletére ugyanis egy rövid időre Október térre nevezték át. 1946-ban aztán, amikor a második világháborús szövetségesek urainak nevét kellett Budapest térképére tenni, Roosevelt lett belőle. 2011-ben pedig Széchenyi.
A Tisza-kormány szimbolikus politikája
A Tisza Párt vezette kormányzat most a saját szimbolikus rendjét kívánja a város szövetébe vésni. A kérdés csak az: vajon a hagyományőrzés vagy a politikai propaganda győz? A konzervatív értékek szempontjából aggasztó, hogy a múlt újraírása – legyen szó akár Horthyról, Leninről vagy Rooseveltről – sosem pusztán névtábla-csere: a közösségi emlékezet átformálása, amely könnyen a nemzeti identitás gyengüléséhez vezethet.
A történelem tanulsága szerint az utcanévátnevezés a legolcsóbb megoldás, ha a saját ideológiáját a város szövetében megjeleníteni akaró politikus kerül hatalomra. A szobornak már az anyagköltsége is nagyobb, az utcanévtáblákkal pedig idővel természetessé lehet tenni a városlakók szemében a szimbolikus politika lépten-nyomon visszaköszönő jeleit. Vajon a Tisza-kormány is ezt az utat választja?
A múlt öröksége és a jövő kihívásai
Az utcanévátnevezések nem csupán adminisztratív aktusok – a közösségi identitás építőkövei. Amikor egy város átnevez egy teret vagy utcát, nemcsak a térképet írja át, hanem a közös emlékezetet is formálja. A konzervatív értékrend szempontjából ezért különösen fontos, hogy a változások ne a hagyományok eltörlését, hanem azok megőrzését és továbbadását szolgálják.
A Tisza-kormány előtt álló kihívás nem kicsi: hogyan lehet úgy új neveket adni a városnak, hogy az ne a múlt megtagadása, hanem a jövő építése legyen? A válasz talán abban rejlik, hogy a névtáblák mögött ne pusztán politikai propaganda, hanem valódi közösségi értékek álljanak. A konzervatív olvasó számára ez a kérdés nem csupán szimbolikus – a nemzeti identitás megőrzésének egyik legfontosabb csataterévé válhat.