Szerda délután Tarr Zoltán, a társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter a Facebookon tett közzé egy bejegyzést, amelyben igyekezett lehűteni a kulturális szakma forrongó hangulatát. A miniszter azzal indokolta a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) nevesítését a kormányrendeletben, hogy a jelenleg érvényes alaptörvény szerint kellett eljárniuk. „Minden most születő jogszabálynak meg kell felelnie a jelenlegi alaptörvénynek – mindaddig, amíg nem indul a Miniszterelnök által tegnap is megerősített alkotmánymódosítási folyamat” – írta Tarr Zoltán (Tisza Párt minisztere).

A magyarázat azonban nem győzte meg a kétkedőket. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) Vezetősége közleményben tiltakozott a döntés ellen. „Vezetőségünk tiltakozik az ellen, hogy a kultúrpolitikáról továbbra is egy, a Fidesz által létrehozott pártintézmény döntsön” – fogalmaztak, hozzátéve, hogy a kultúra független szakmai szervezetek bevonásával történő támogatását tartanák kívánatosnak.

András Edit, Mélyi József, Nagy Gergely, Róka Enikő és Sasvári Edit művészettörténészek közös állásfoglalásukban még élesebben fogalmaztak: „A mondat tartalma éles ellentétben áll mindazzal, amit a Tisza Párt és maga Tarr Zoltán miniszter mindeddig az átalakulásról, az elmúlt másfél évtized politikai, kultúrpolitikai tévútjáról állított, vagy amit a közbizalom visszaszerzéséről ígért. Az MMA ugyanis sohasem volt politikamentes intézmény, köztestületi átalakítása óta pedig aránytalan kulturális befolyást szerezve az orbáni rendszer kulturális alappilléreként szolgált.”

Ezzel párhuzamosan az MMA is közleményt adott ki. Turi Attila, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke üdvözölte a rendeletet, és azt ígérte, hogy méltányos és együttműködő partnere lesz az új kulturális kormányzatnak. Az MMA 2026-ban 14 milliárd forintból gazdálkodik, és olyan értékes ingatlanokat birtokol, mint a Műcsarnok, a Pesti Vigadó vagy a Hild-villa.

A kérdés továbbra is nyitott: vajon a Tisza-kormány valóban új kultúrpolitikát hoz, vagy csak átmenti a régi struktúrákat? Tarr Zoltán ígérete szerint az új alkotmány elfogadása után tisztázzák az MMA jövőbeni szerepét – addig azonban a szakma bizalma erősen megrendült.

Az MMA története és vitatott szerepe

Az MMA-t 22 művész alapította még 1992-ben, de 2011-ig nem volt jelentős szerepe a kulturális életben. A második Orbán-kormány alatt viszont köztestületi rangot kapott – ez 2012-ben az Alaptörvénybe is bekerült –, valamint példátlan anyagi és erkölcsi támogatást. Ez nem volt független az első elnök, Makovecz Imre és az őt követő belsőépítész-politikus Fekete György személyétől. Mindezzel behozhatatlan előnyre tettek szert a Magyar Tudományos Akadémia által szintén 1992-ben alapított Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiával (SZIMA) szemben.

Az MMA a tagjainak életjáradékot folyósít és számos értékes ingatlant birtokol (Műcsarnok, Pesti Vigadó, Hild-villa). Az MMA a honlapján megtalálható költségvetése szerint 2026-ban 14 milliárd forintból gazdálkodik.

Tarr Zoltán ígéretei és a valóság

Tarr Zoltán a parlamenti meghallgatásán még azt ígérte, hogy „kultúrbékét” akar, nem kultúrharcot. A mostani rendelet azonban – amely szó szerint megegyezik a 2022-es kormányrendelet megfelelő passzusával – inkább a folytonosságot, mintsem a változást erősíti. A miniszter szerint az új alkotmány elfogadása után módosíthatják a rendeletet, de addig a régi struktúrák maradnak.

A Széchenyi Akadémia vezetősége ezt nem fogadta el: „Várjuk a Miniszter úr által – a közösségi médiában időközben – megígért egyeztetést” – zárták közleményüket. A kérdés az, hogy a Tisza-kormány valóban képes lesz-e új alapokra helyezni a kultúrpolitikát, vagy csak a régi rendszer átmentésével próbálkozik.

Konklúzió

A magyar kultúra évszázados értékei megérdemlik, hogy független szakmai szervezetek, ne pedig politikai lojalitás alapján működő intézmények döntsenek sorsukról. A Tisza-kormány első lépései ezen a téren aggodalomra adnak okot – a szép szavak mögött egyelőre a régi struktúrák továbbélése sejlik fel. Az olvasó döntse el, hogy ez a kultúrbéke ígérete, vagy csupán a hatalomátvétel kényszerű kompromisszuma.