A vita: mi volt az Orbán-rendszer?
Április 12-e történelmi jelentőségű parlamenti választása óta újra van élet Magyarországon – különösen igaz ez a társadalomkutatók szakmai köreire, amelyekben pezsgő viták zajlanak az Orbán-rezsim bukásának értelmezéseiről és a bukott rendszer természetéről. A megméretést többen „választási forradalomként” írták le, amely „alkotmányos pillanatot” vagy éppen „kegyelmi pillanatot” idézett elő.
A vita középpontjában az áll: mi is volt valójában a 2010 után kiépített rendszer? Kováts Eszter és Körösényi András szerint „plebiszciter vezérdemokráciáról” volt szó – egy erősen vezérközpontú, de mégis versengő rendszerről, amelyben a választások – minden egyenlőtlenségük ellenére – valódi legitimációs mechanizmusként működtek, és végső soron lehetővé tették a hatalom leváltását.
Ezzel szemben Unger Anna és Labanino Rafael azt hangsúlyozzák, hogy ez az értelmezés alábecsüli az intézményi minőségromlás súlyát. Szerintük az Orbán-rendszer választási autokrácia volt, ahol a politikai verseny feltételei rendszerszinten torzultak: a fékek és ellensúlyok kiüresedtek, a nyilvánosság beszűkült, és az állami erőforrások tartósan egy politikai oldalhoz kötődtek. A választások megléte ebben az olvasatban nem cáfolja az autokratikus működést, legfeljebb annak sajátos formájára utal.
Madlovics Bálint és Magyar Bálint a „patronális autokrácia” és a „maffiaállam” fogalmát használja. Értelmezésükben a „fogadott politikai család” az állam valamennyi – papíron független – intézményét két célnak: a hatalomkoncentrációnak és a személyi vagyonosodásnak rendeli alá. A parlamenttől az adóhivatalon át az ügyészségig a teljes államgépezet koordináltan, egy bűnszervezetként működött az autokrata vezető körül.
A Tisza győzelme: érvényteleníti a struktúra-leírást?
A Tisza Párt győzelme visszamenőleg érvényteleníti az Orbán-rezsim strukturális leírását? Nem is volt autokrácia, csupán egy domináns pártrendszer, amely hiteles kihívóra várt? Körösényi András és Kováts Eszter elemzése ezt látszik sugallni, amivel számos szerző vitába szállt a 24.hu, a Telex és a Válasz Online hasábjain.
Madlovics Bálint és Magyar Bálint az utóbbiak táborához csatlakozik: szerintük is súlyos félreértés Orbán bukásából arra következtetni, hogy itt demokrácia lett volna. A maffiaállam védtelenül állt a választási forradalommal szemben – ez az, ami magyarázatot igényel: miért nem tudta megvédeni magát az orbáni autokrácia, és mi különbözteti meg más, hasonló maffiaállamokat működtető patronális rendszerektől – például Oroszországtól –, amelyek eddig sikerrel fojtották el a belső demokratikus kihívásaikat?
A Vonalban álláspontja: a mindennapokban rejlik a válasz
A Vonalban úgy látja: a vita izgalmas, de a lényeg nem a címkékben, hanem a mindennapi hatalomgyakorlásban rejlik. Attól, hogy egy rendszert demokráciának vagy autokráciának nevezünk, még nem látjuk pontosan, hogyan szerveződik benne a hatalom a mindennapi működés szintjén. Ha a címkék helyett a működésre fókuszálunk, akkor egy másik kép rajzolódik ki. Egy olyan rendszeré, ahol a politikai hatalom, az állami erőforrások elosztása és a gazdasági felhalmozás nem különálló szférákban zajlott, hanem egy stabil szerveződési elv mentén szorosan összefonódott.
Ahogy Bozóki András és Fleck Zoltán fogalmaz: az Orbán-rendszer Janus-arcú berendezkedés volt – olyan önkényuralom, amely a konkrét fizikai erőszakot strukturális erőszakkal, egzisztenciális fenyegetéssel helyettesítette. A rendszerváltást akkor is nagyra értékelhetjük, ha nem táplálunk illúziókat annak gyors társadalmi leképeződésével kapcsolatban.
Ami nem változott: a társadalom
A legnagyobb kihívás az új kormány számára nem a múlt értelmezése, hanem a jelen kezelése. Az Orbán-rendszer megbukott, de az a társadalom, amely ezt a rendszert sokáig fenntartotta, itt marad. Társadalomkutatók számára nincs ma érdekesebb feladat, mint a radikális politikai változások és a rutinszerű mindennapi gyakorlatok közötti viszony megértése, és az e kettő között lévő feszültség feltárása.
A Vonalban szerint a konzervatív olvasó számára a legfontosabb tanulság: a hatalomgyakorlás informális elemei – a nepotizmus, a klientelizmus, a patrónus-kliens viszonyok – nem tűnnek el varázsütésre. Az új kormánynak nem elég a rendszert átcímkéznie; a mindennapi gyakorlatot kell megváltoztatnia. És ehhez nem elég a politikai akarat – szükség van a társadalom bizalmára és együttműködésére is.
Ahogy a régi mondás tartja: „Habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, azért a víz az úr.” A politikai változás felszíne alatt a társadalom mélyebb áramlatai hordozzák a valódi változás lehetőségét – vagy éppen annak akadályát.